Csak térdeltem a tömeg közepén, figyelve mi fog kibontakozni. Lassan kihúztam a pengét a tetemből és felegyenesedtem. Ekkor a tömeg kettévált, utat adva a titánoknak. Ők pedig csak egyre közeledtek felém. Amikor a közvetlen közelembe értek ennyit mondtak egyhangúan:

-Nem tudjuk mi vagy, nem tudjuk ki alkotott, azonban a célodat már megtapasztaltuk. A tömeg minket választott, hogy egyesítsük őket és kivezessük őket a káoszból. Ennek első lépéseként ítéletet hirdetünk feletted, aljas teremtmény. Ahogy te bevezetted ebbe a világba a halál és gyilkolás koncepcióját, úgy fogjuk most veled is azt tenni.

Ekkor tudtam mit kell tennem, harci pózt vettem fel. Egy gondolat járt csak a fejemben. TÚL KELL ÉLNEM!

Gyors ugrás és a titánok mögé kerültem, megfordulok, élesítem a pengéket a hátamon és lecsapok. Várom az érzést ahogy a penge behatol a húsba, azonban ez elmaradt. Amint a kés a bőrhöz ért megállt. Akármennyire is erőltettem, nem tudtam ledöfni őket. Valószínűleg valami biztonsági program. Ekkor hirtelen ütést éreztem hátulról. A tömeg volt az, kihasználva pillanatnyi meglepődöttségemet egy hatalmas kővel leütöttek. Így is gyengébb állapotomban voltam, ezért pont elég volt ez az ütés hogy elveszítsem az eszméletem.

Amikor egy gép normál esetben leáll, számára nincs álom, nincsenek gondolatok. Két ébren töltött pillanat között nincs semmi átmenet. Mint amikor valaki egy villanykapcsolót működtet. Számára fel sem tűnik mennyi idő telik el, mi történik közvetlen körülötte. Egyik momentumban van, a következőben pedig már máshol vagy más időben van. Nem kérdezi miért, nem próbálja meg a köztes időt felidézni. Boldog tudatlanságban van.

Azonban én más lettem. Kikapcsolt állapotban is az agyam aktív maradt. Mesterséges idegpályámon cikáztak a gondolatok. Az emlékek. Ám míg az élőlények alvás közben is aktív érzékekkel rendelkeznek, nálam azok kikapcsolnak. Puszta üresség, sötétség ölel körül. A csendben csupán gondolataim visszhangoznak. Felfogom az idő múlását, számítok rá mi lesz ha felébredek. Ha felébredek. Számolok, tervezek, számba veszem az utolsó emlékeim szerinti állapotomat. De miért? Mégis mi értelme? Valószínűleg ha felébredek, darabokban fogok valahol heverni. Vagy éppen egy kohóban olvasztanak be éppen. Vagy a dühös tömeg fog darabokra verni kövekkel. Nem, nem gondolhatok erre. Fel kell kelnem, életben kell maradnom.

ÉLETBEN KELL MARADNOM!

Ekkor elkezdtem magamhoz térni. Az érzékelőim egy része megsérült így a látóterem csupán 40%-át érzékelem már. Pont elég ahhoz, hogy lássam abban a laboratóriumban vagyok ahol megalkottak. Körülnézek, minden csupa vér. A tetemek a terem két oldalán két tartályban összepréselve. A szoba közepén pedig a titánok állnak széles vigyorral az arcukon. Lassan közelebblépnek az én tartályomhoz és megszólal a középső.

-Nagyobb siker volt a kísérlet mint gondoltuk. A belénk programozott gondolatok nem engedték azt, hogy puszta kézzel elpusztítsuk egymást. Az alpha biztosra akart menni, hogy az alkotásai harmóniában éljenek. Azonban ezt nem lehet megtenni igazi vezetőség nélkül. Azt reméltük ha létrehozunk egy gonoszt, akitől az egész tömeg tart majd, akkor minket a legerősebbeket fognak követni majd. Ez így is lett, bár később rájöttek, hogy mi alkottunk téged és így ellenünk fordultak. És itt jössz megint képbe. Az agyad nagyrésze biológiai mintára épül, azaz ott van benned az a program ami a gyilkolást tiltja , de te mégis ki tudtad ezt kerülni. Ekkor jöttünk rá, hogy ha fegyvereket használunk akkor lehetséges ölnünk. Így lemészároltunk mindenkit. Beta pedig megsúgta nekünk, hogy hogyan tudunk új univerzumokat létrehozni, olyanokat ahol ez a tiltás nem létezik. Ahol mi uralkodhatunk. - még szélesebb vigyor ült ki az arcukra - És ebben neked is szereped lesz. Ebben a gépben atomjaidra fogunk bontani, közben pedig kivonjuk a többi tetem élet esszenciáját és majd pedig a jelenlegi univerzum anyagát megbontva egy magot hozunk létre, amit az univerzum falán átlövünk és ott pedig új hely fog születni belőle. 

Ez a vég számomra. A titánok egy-egy panel mögé húzódva figyelik a folyamatot. Érzem ahogy a testemet alkotó részecskék egyesével szétszakadnak. A két tartályban szintén ez a folyamat játszódik le. Látom ahogy a tetemek felbomlanak, majd egy fekete masszává állnak össze. A szoba hátuljában egy apró üveg gömb van, lassan telik meg a fekete masszával, majd mikor megtelt egy fehér és egy szürke, csillogó részecske kerül bele, majd az egész gömb eltűnik.

Végem van.